Szent Coronatus 1676-ban érkezett Heiligkreuztalba.
Paul Koudounaris nem az az ember aki szégyenkezve fordul el a hátborzongató dolgoktól. Ugyan a Los Angelesi történész, író, és fényképész szerint pont ugyanannyira ejti bűvöletbe a halál őt is, mint bárki mást, életét mégis kripták, kamrák, és csontokkal díszített szentélyek dokumentálásának szenteli. Mikor egy 2008-as kutatása során egy német falusi férfi valami olyat kérdezett tőle hogy "Érdekli önt egy düledező templom az erdőben, melyben egy ékszerekkel borított csontváz áll, a bal kezében egy kupa vérrel, amit mintha köszöntőre emelne?", pontosan ezért volt Koundounaris válasza az hogy "Természetesen, igen".
Abban az időszakban Koundounaris a "A Holtak Birodalma" (Empire of the Dead, nem jelent meg magyarul) című könyvén dolgozott, és a világot járta templomi kriptákat és hasonló helyeket fotózva. Kimondottan a fent emlegetett faluba érkezett, hogy egy koponyákkal teli kriptát dokumentáljon, de érdeklődését elterelte a bizonytalan, ám kecsegtető ígéret az erdőben bújkáló, ékszerekkel kirakott csontváz. "Úgy hangzott mintha a Grimm-mese", emlékezik vissza. "De követtem az irányt amit megadott -útközben azon gondolkodva, hogy ez az alak őrült volt, vagy hazudott-, de végül megtaláltam az emlegetett csontvázat."
A templom -valójában inkább egy kis kápolna igazából- romos volt, de még mindig benne voltak a padok és az oltárok, még ha széteső állapotban is, "hála" a keletnémet idők alatti elhanyagolásnak. A csontváz az egyik oldalhajóból nézett vissza rá, a falba vésett rekeszére szögezett deszkák mögül. Amíg a deszkákat feszegette lefelé, hogy jobban szemügyre vehesse, addig az a szemüregeibe ékelt, nagy, vörös üvegszemekkel figyelte őt. Kihúzott testtel volt a falnak támasztva, királyokhoz illő, színpompás köpenyben, kinyújtott kezében üvegcsével, melyről később Koudounaris megtudta, hogy úgy hitték, a csontváz tulajdonosának saját vérét tartalmazta. Megfogta a csendes alak sötét szépsége, de végül mint "valamiféle alkalmi furcsaság, helyi különlegesség"-ként könyvelte el.
De megtörtént ismét. Később, egy másik német templom látogatása alkalmával, egy sarokkriptában eldugva, talált még két csillogó csontvázat. "Akkor értettem meg, hogy itt valami sokkal nagyobb kiterjedésű, és sokkal látványosabb dologról van szó", mondja.
Koudounaris nem tudta kiverni a fejéből a az alakok csillogó szemeit és arannyal díszített halotti mosolyát. Elkezdett kutatni a rejtélyes maradványokkal kapcsolatban, még úgy is hogy a Holtak Birodalmán dolgozott. Mint megtudtam, a csontvázak a "katakombaszentek", kiket a 16. és 17. századbeli katolikusok nagyra becsültek, mint helyi védelmezőket, és a túlvilági élet dicsőségének megtestesítőit. Néhány közülük máig is egyes templomokban vannak eldugva, míg másokat az idő szele örökre elsöpört. Hogy kik voltak a való életben, az azonban kideríthetetlen. "Ez volt az a dolog egyik vonzó része számomra," mondja Koudounaris. "A különös talány, hogy ezek ezek a csontvázak bárkik lehettek, mégis kiásták őket a föld mélyéről és az égig emelték őket."
A Reunaui Szent Deodatus fejét az apácák úgy hozták létre hogy koponyájának felső felét viaszból öntötték ki, száját azonban már szövetből formázták meg.
A csontok utáni kutatása nemsokára egy könyvet is ihletett (sajnos ez sincsen fordítva), melyben leírja hogyan is utaztak a mártírrá avatott csontok a római katakombákból, szent oltárokba, elfeledett sarkokba, és hátsó szobákba. Bár a történelem nagyon is elhanyagolta a csontvázakat, mégis volt bőven mit mondjanak a múltjukról.
A holtak feltámasztása
1578. május 31-én helyi munkások fedezték fel hogy a római Via Salaria, az olasz csizmán végigkanyargó út mellett, egy mélyedés egy katakombába vezet. A földalatti kamra, mint kiderült, megszámlálhatatlan mennyiségű csontvázzal volt tele, feltehetően a kereszténység megjelenése utáni első három hónapból, mikor emberek ezreit üldözték, az akkor még tiltott vallás gyakorlása miatt. Körülbelül 500 és 750 ezer közöttire tehető azon lelkek száma -többnyire keresztények, de voltak köztük pogányok és zsidók is- akik örök nyugalomra leltek a Róma alatt kígyózó alagutakban, a katakombákban.
Azonban több száz csontváz számára a hely sok mindennek számított, csak végső nyughelynek nem. A katolikus egyház hamar tudomást szerzett az áldásnak titulált dologról, hiszen a maradványok jó része a korai keresztény mártíroké lehetett. Észak-Európában -főként Németországban, ahol a katolikusellenes felfogás elég hevesen élt az emberekben- a keresztény templomok állandóan fosztogatás alatt voltak és vandálok okozta károkat nyögték a protestáns felkelés elmúlt évtizedeiben. Ezeknek a templomoknak a szent ereklyéi elpusztultak vagy elvesztek. Az újonnan felfedezett szent maradványok viszont jók voltak arra, hogy ismét megrakják a kifosztott plébániák polcait ereklyékkel, és helyreállítsák a vallási morált.
A szent testek széles körben keresett kincsek lettek. Minden katolikus templom, még a legkisebbek is, akart egyet belőlük, ha épp nem tízet is akár. A csontvázak birtokában a templomok "grandiózus kijelentést" tehettek, és különösen értékesek voltak Dél-Németországban, "a protestánsok elleni háború" epicentrumában. Gazdag családok keresték a maradványokat, hogy privát kápolnáikat ékesítsék, és céhek és testvériségek néha összegyűjtötték a vagyonukat hogy hozzájuthassanak egy mártírhoz, aki aztán a szövők szentje lett példának okáért.
Szent Valentinus az egyike azon 10 szentnek, melyet Adalbart Eder testvér díszített. Nyughelye a Waldasseni bazilika.
A kis templomok a legegyszerűbben római személyes kapcsolatok megmozgatásával szerezhették be az óhajtott maradványokat, leginkább a pápai őrség tagjain keresztül. A vesztegetés csak segített a dolgok rugalmasságán. Mihelyt az egyház megerősítette a "rendelést", futárok -gyakran olyan szerzetesek, akik szent ereklyék szállításában voltak gyakorlottak- szállították a csontokat, Rómából, a kívánt északi területre. Egyszer, Koudounaris megpróbálta dollárban megsaccolni hogy mennyire is lehetett egy ilyen tranzakció kedvező a szállítónak, de miután rá kellett jöjjön hogy a kihalt és a modern váltópénzek közötti számolás, és a két kor radikálisan különböző életszerkezete ezt lehetetlenné teszi, felhagyott a dologgal. "Annyit tudok elmondani a dologról, hogy elég pénzt kerestek vele hogy megérje", mondja.
A Vatikán több száz ilyen relikviát küldött szét, bár azt nehéz megállapítani, hogy ebből mennyi a volt a teljes csontvázszerkezet, és mennyi a különálló kulccsont, koponya, vagy borda. Németországba, Ausztriába, és Svájcba, ahová a szóban forgó relikviák java került, az egyház legalább 2000 teljes csontvázat küldött, Paul számolási szerint.
Az homályos maradt, hogy a Vatikán hogyan határozta meg, hogy a sok száz csontváz közül melyik tartozott valódi mártírhoz. Ha találtak egy "M" betűt az elhunyt maradványai mellett felvésve, azt úgy vették az a "mártír" rövidítése, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy akár az "Márk"-ot (Marcus) is jelenthet, mely az ősi Róma egyik legnépszerűbb férfineve volt. Ha valamilyen leülepedett anyaggal teli üvegcsét találtak a csontoknál, úgy gondolták az csakis a mártír vére lehet, és nem pedig parfűm, melyet a rómaiak gyakran hagytak holtaik sírjánál, hasonlóan ahhoz, ahogy mi, ma, virágokat. Az egyház úgy hitte, hogy a mártírok csontjai halovány arany színű fényt sugároznak, és gyenge, édeskés illatot árasztanak, és csapatokban küldtek a járatokba lelkészeket, akik aztán a járatokban bolyongva transzba estek, és így láthatták a már említett fényt, és a mártírt. Miután "megbizonyosodtak" róla hogy a maradvány szent, megállapították a személyazonosságot, és kiosztották a mártír címet.
Míg a Vatikánban voltak kétkedők, azok akik hozzájutottak a relikviákhoz, sosem inogtak meg hitükben. "Ez egy olyan kétes folyamat volt, hogy érthető hogy rá kellett kérdezzenek az embereknél hogy tényleg hisznek-e. A válasz, az hogy természetesen: ezek a csontvázak Vatikáni csomagokban érkeztek, plébánosi pecsétekkel és aláírt dokumentumokkal hogy ennek és ennek a maradványai. Senki sem kérdőjelezné meg a Vatikánt."
Szent Munditia a Müncheni Szent Péter bazilikában, a katakombákból hozott sírfelirattal.
Porból és vérből kimosva
Minden mártír csontváza a bőséget ábrázolta, ami a túlvilágon várt a hűséges hívőkre. Mielőtt bemutatásra került volna a gyülekezet előtt ahová került, ki kellett cicomázni egy ilyen relikviát megillető szinten. Ügyes kezű apácák, ritkábban szerzetesek készítették fel a csontvázat a tömegek előtti megjelenésre, amely akár három évig is eltarthatott, attól függően hányan dolgoztak rajta.
Szent Félix bordáit Ennetach ügyes kezű apácái ékesítették.
Minden kolostor kifejlesztette a sajátos és egyedi módszert amivel gyöngyökkel, arannyal, és kelmékkel borították a csontokat. A férfiak és nők akik a díszitéssel foglalkoztak, névtelenül tették, nagyrészt. De amint Koudounaris több és több csontvázat vizsgált meg alaposan, egy idő után felismerte az egyének vagy kolostorok jellemző műveit. "Még ha nem is tudtam konkrét nevet közni a dekorátorhoz, néhány relikviáról már ránézésre meg tudtam mondani hogy ő, vagy az ő keze munkája."
Az apácák gyakran híresek voltak a szövés területén felmutatott teljeítményükről. Finom hálózatú gézt szőttek, melyeket minden egyes csontra külön készítettek. Ezzel megakadályozták a törékeny anyag porosodását, és lehetőséget teremtettek a további dekorálásra. A helyi nemesek gyakran személyes ruháikat adták a folyamathoz, melyeket a nővérek óvatosan a maradványokra húztak, és kis kémlelőnyílásokat vágtak bele, hogy láthatóak legyenek a csontok. Valószínűleg a gyöngyök és az aranyak ajándékok voltak, vagy vállalkozások fizetségei. Hogy személyes nyomot hagyhassanak, egyes apácák saját gyűrűikből is húztak a csontos ujjakra.
Szent Kelmens 1823-ban érkezett Neuenkirch-be.
Azonban volt valami aminek híján voltak az apácák: és ez a formális anatómiai tudás volt. Koudounaris gyakran talált helytelenül összeillesztett csontokat, vagy durván elméretezett kéz -és lábfejeket. Néhány csontváz viaszból arcot is kapott, hol széles mosolyra, hol pedig bölcs tekintetre formázva. "Erre azért volt szükség, hogy irónikus módon, kevésbé legyenek ilyesztőek, és élettel telibb, kellemesebb látványt nyújtsanak. De ma ennek pont az ellenkező hatását érzékelhető. Mind közül a legfélelmetesebbnek azok tűnnek, akik arcot is kaptak."
A Gars am Inn-i Szent Félix.
Díszes mivoltjában pedig szépek is. A maguk sajátos pompájában barokk művészetnek is nevezhetnénk, de alkotóik háttere egy sokkal összetettebb képet fest számunkra, egy teljesen egyedi művészeti formát. Az apácák és szerzetesek "hihetetlen művészek voltak, de nem tanulták a mesterséget, és nem voltak formális kapcsolatban más művészekkel Európában, akik bármi hasonlót csináltak volna."
"Az én szemszögemből, aki a művészettörténetet tanulmányoz, másodlagossá válik a kérdés hogy kik is voltak az életben ezek a katakombaszentek, az elkészítésük eredményessége mellett. Ez valami, amit már lehet csodálni." Ennek szellemében Koudounaris azoknak a "név nélküli kezeknek" ajánlja könyvét, akik "szeretetből és hitből" építették, csontokból, e kincseket.
A Rohrschachi Szent Konstantinus ujjait készítői gyűrűi is díszítik.
A kegyvesztetté válás
Mikor egy szent csontváz végre bemutatásra került a templomban, az az ünnepelés ideje is volt egyben egy közösség számára. A dekorált testek a város védelmezői lettek, és "rendkívül népszerűek voltak, hiszen egy nagyon is kézzel fogható kapcsolatot nyújtottak a természetfelettivel." A keresztelési dokumentumok jól mutatják, mennyire vonzóak voltak ezek a szentek: Kötelezően a szent megérkezése után születő első gyermek a nevében lett keresztelve. Extrém esetekben az az évben születő gyermekek fele is akár, örökölte a csontváz nevét.
A közösségek úgy hitték, hogy szeretett csontvázuk megvédelmezi őket a veszedelmektől, és minden, a felállítása utáni pozitív jelenséget vagy csodát, neki tulajdonítottak. A templomok "csodakönyveket" írtak, melyekben feljegyezték a szent jótetteit.Példának okáért, nem sokkal azután hogy Szent Félix megérkezett Gars am Inn-be, a leírások szerint tűz ütött ki a német kisvárosban. Amint a lángok megközelítették a piacteret, a város szívét, nagy szelek támadtak, amik elfújták azokat. A város imádattal árasztotta el Félixet. Még máig is, több mint 100 ex-voto (apró képek, melyek a köszönetet fejezik ki, amit a szent kapott mondjuk egy beteg ember meggyógyításáért) borítja a szent testét a használaton kívüli kis kápolnában ahova helyezték.
Szent Gratian, rómaiként újjáértelmezve.
Azonban ahogy a világ fokozatosan modernizálódott, a szent testek érdemei lassan átszálltak az élőkére. Voltaire-t idézve, a testek már csak "barbárságunk korának" tükörképei, melyek csak "a közönségesek: a földesurak, az ostiba feleségeik, és barbár szolgáik számára" vonzóak.
A kései 18. században, II. József, a felvilágosodás embere, elhatározta hogy minden babonás dolgoz száműz királyságából. Parancsára minden határozatlan eredetű ereklyét el kell távolítani. És hát ennek bizony határozottan híján voltak a csontvázak. Megfosztván korábbi helyzetüktől, letépték őket helyükről, dobozokba és cellákba zárták őket, vagy csak szimplán széthordták a drágakövek miatt.
A helyi közösségek számára ez egy traumatikus esemény volt. Ezek a szentek majd egy évszázadon át együtt éltek az emberekkel, és nagyon sokan még nem értették mi is ez a felvilágosodás. A csontvázakat látogató zarándoklatokat törvényen kívülinek nyilvánították. A helyiek sokszor zokogva kísérték utólsó útjukra védelmező csontvázaikat, míg végül a nemesek darabjaikra szedték azokat. "A szomorú ebben az, hogy ezalatt az emberek hite nem ingott meg. Az emberek továbbra is hittek ezekben a csontvázakban."
A második eljövetel
Azoban nem tűnt el az összes csontváz a 18. századi tisztogatások nyomán. Néhány még most is sértetlenül van kiállítva, mint a 10 tökéletesen megőrzött test a Waldassen-i bazilikában, Bajorországban, mely máig is a legnagyobb épen fennmaradt gyűjteményt őrzi. Hasonlóképp, a törékeny Szent Munditia, aki még mindig bársony trónján pihen a Müncheni Szent Péter bazilikában.
Szent Friedrich, a Melk-i Benedictine apátságban. Kezében babér, a győzelem jeleként.
Koudounaris vadászata során azonban több nehezebben megfogható szenttel is volt. Mikor évekkel később visszatért az első csontvázhoz németországban, egy területrendező cég eltávolította a kis kápolnát. Ezen felül nem tudtak többet mondani a helyiek sem, a csontváz hollétéről sem. Minden, a 18.-19. században eltűnt 10 csontvázból valószínűleg 9 végleg elveszett. Más esetekben a nyomok -melyeket utazók írásaiból, plébánosi archívumokból, sőt, még korai protestáns írásokból, melyek a katolikus "nekromantákról" szóltak, szedett össsze- követése sikerre vezetett. Talált egy csontvázat egy parkoló hátsó tárolójában Svájcban. Egy másikat ruhába csavarba talált egy dobozba dugva Németországban, majd 200 éve érintetlenül.
Körülbelül 250 ilyen csontváz megvizsgálása után Koudounaris arra a következtetésre jutott, hogy "Ezek a legkifinomultabb művészeti értékek melyek emberi csontból készültek." Noha manapság már sok mennyei test a csontokban furakodó élősködőktől szenved, és por gyűlik kifakult selyemköntöseiken, Koudounaris fényképein ismét ragyognak, gondolatokat ébresztve az emberekről, akik egykor lehettek, a kezekről melyek istenítették őket, és az imádióikról akik lábuknál a térdükre estek. De végső soron, mind műalkotások. "Akárkik is voltak életükben, tárgyként akármilyen jó vagy rossz célt szolgáltak, hihetetlen alkotások. Elsődleges célom a könyv megírásakor az volt, hogy új fényben mutassam be őket, mint a művészet kiváló példái."
Azonban ezt elérni, nem kis feladat volt. Majdnem az összes általa felfedezett és meglátogatott csontváz még a nekik készített majd' 400 éves üvegkoporsóban volt. Úgy gondolta, szétszedni ezeket a szerkezeteket egyenlő lenne azzal, mintha elpusztítaná őket. Ehelyett a fényképezőkészlete állandó részévé vállt egy rongy és egy flakon üvegtisztító, sokszor másfél órán át keresgélve az üvegen azt a kis tiszta területet amin keresztül fényképezhetett. Azonban így is, sok csontváz nem kerülhetett be a könyvbe, mert túlzottan rossz volt az üveg minősége már, hogy tiszta fényképet készíthessen.
1681-ben érkezett a Svájci Muriba Szent Benedictus, neki csak a feje maradt meg.
Koudounaris számára azonban nem elég az hogy egy könyvben dokumentálja a szenteket. Vissza akarja hozni ezeket a kincseket a nyilvánosság számára, a sérülteket megjavíttatni. Sok helyütt a vallási vezetők egyetértettek vele, ha nem is mint vallási tárgyak, hanem mint történelmi emlékek megmentése szempontjából. Azonban ennek a kivitelezése sokszor úgy tűnik komoly akadályokba ütközik. Egy helyi plébános elmondta, hogy megkeresett a dologgal kapcsolatban egy speciális restaurátort, "aki viszont olyan magas árat kért volna, amit bizonyosan nem tudott volna a templom megfizetni."
Az INDEX írása egy Nagykép keretein belül, ha még mindig nem elég.
